Danny Boyle szerencsére nem szereti a mi Tarr Bélánkat. Ejnye, ugye, de inkább hál’ Isten, így nem lesz belőle Gus Van Sant, aki a Gerryben Casey Afflecket és Matt Damont sétáltatja a sivatagban, vagy az Utolsó napokban Kurt Cobaint lófráltatja a háza körül.
Ha van internethozzáférésed, akkor elszomorít, de nem vág földhöz, hogy tavaszig kilátásba sincs némely olyan film magyar forgalmazásba kerülése, amiket Oscarra jelöltek (A félszemű, Fekete hattyú, A király beszéde és a mostani cikkcímszereplő). Tiszta udvar, rendes ház, imádok moziba járni, még a 3D-s szemüveg ellen sincs kifogásom, nyomja persze a vastagkeretes másikat, de ez mit sem von le az élményből. Terhelt pálma alatt nő az élmény.
Kezdődik a film, osztott képmező, látunk néhány olyasmit, amire később kapunk magyarázatot. Jómagam a többfunkciós bicskát előszörre mobilnak nézem, mindegy is, ottmarad a polcon. Nem véletlenül látom a zsebtelót oda, az elmúlt tíz év horror- és katasztrófafilmjei alapszituációjának fontos tényezője mindig az, hogy nincs térerő. Esetünkben a James Franco játszotta főhős nem is viszi magával a készüléket. Mindenki gondoljon utána, hogy van-e olyan ismerőse mondjuk negyven alatt, akinél nincs nála folyton a mobilja. Oké, hogy a film 2003-ban játszódik, de az még bőven innen van a tíz éven.
A kézikamerája persze kartávolságra, aktívan dokumentálja is a történéseket, mi meg hol azt látjuk, amit a kisebb, hol meg azt, amit a nagyobb lencse, magáé a Boyle-filmé. Ott nem is kissé megbicsaklik a dokumentarista koncepció, amikor azt mutatja az egyik kamera, amint a másik kamerának beszél a főhős. Ez olyan, mint amikor olyan pornófilmet nézünk, ahol előttünk szólítja le a csávó az utcán a tök ismeretlen nőt, akivel majd testmélyi ismeretséget köt a felajánlott százdollárosok ellenében. Ez mind rendben is lenne, azonban az elején az illető hölgy mögül látjuk, amint megérkezik a dákókirály a verdájával. De vissza a 127 órához.
A mindenáron való hitelesség csúcsra járatása minimalizálja a szórakoztatási faktort. Ezt Danny Boyle is tudja. Akkor döcögni fog az út és nem lehet sasként ráröpülni az égből a biciklisre – ami olyan jól néz ki. Akkor amikor a srác a két lány előtt leveszi a kendőt és a szemüveget, nem juthat eszünkbe róla Joseph Gordon-Levitt vagy Heath Ledger – aki mindkettőt olyan jól néz ki.
Tetszik az is, hogy amikor a fickóval megtörténik, ami megtörténik, akkor, negyed óra után írják ki a filmcímet, hogy tessék, innentől datálva 127 az a 127 óra. Rögtön cáfolnám is a klasszikussá merevedett mondást, miszerint jobb félni, mint megijedni. Mondhatja persze a főszereplő, hogy ezt a sziklát a születésétől fogva reá testálta a sors, csakhogy sokkal jobb nem tudni róla addig, ami időponttól kezdve 5 napig szinte csak erről van tudomás, csak ez tölti be a gondolatvilágát.
Danny Boyle azonban nem Gus Van Sant, talán mondtam már. A tudat valami olyasmi, ami mindenkor szereti szórakoztatni magát. Ha nincs számottevő külső történés, akkor befelé kezd el kutatni. Ilyenkor kerül elő az In Bruges szőke tündére, a család, egy felfújható rajzfilmhős, a tévéshow-kba vágyó mókamiki és egyebek. Izgalmassá téve a filmet olyanok számára is, akik szeretnének eltölteni egy olyan másfél órát, ami eltér a hollywoodi táncrendtől, mégis élvezetes. Nem tévednek: ez az ő mozijuk.
Talán még túl is idealizálja azt a minden szempontból szorult helyzetet, amibe a főhős került. Ha csak magamat veszem alapul, az arcomon már két nap után látszódna a borosta. Mi több, rajtam órák múltán az idegbetegség tüneteit diagnosztizálná a mozilátogató pszichológus. Én sokat görcsölnék a napi háromszori étkezés kimaradása miatt is. És szintén e sorok írója volna az, aki nem feltétlenül kezdene el vicces önriportokat készíteni a halál torkában.
Amúgy bevallom, én bírom a hippiket. Idealisták, naivak és könnyen hülyeségnek minősíthető dolgokban hisznek, de legalább optimisták. És ez számít. Csak ez számít.
Értékelés: 7/10
